A Demokrata magazinban 7 éve jelent meg egy összefoglaló cikk Móricz János ecuadori munkásságát feldolgozó tevékenységükről. Emlékeztetőül felelevenítenéd a kutató egykori fontosabb állításait?
1965 nyarán az ecuadori dzsungel mélyén Móricz Jánost az ottani shuar törzs tagjai elkalauzolták egy kiterjed barlangrendszerbe, melynek mélyén egy korábbi civilizáció kulturális emlékeit mutatták be. A Fémkönyvtárnak elnevezett egyfajta „tudástár” Móricz állítása szerint az emberiség elfeledett ősi történelmét írja le, mely alapjaiban rengetné meg a mai elfogadott történelemírást. Egy jelentős hézagot pótolna ki azzal kapcsolatban, hogy a kőpattintó ősember miként vált civilizálttá. Állítása szerint barlangban talált antik tárgyak az emberiség ókori múltjának széles spektrumát vonultatta fel, mintha egykori felhalmozói tudatosan gyűjtötték volna őket, folyamatosan dokumentálva az emberiség fejlődését. Ez visszaköszön az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága c. filmben is, melynek tanácsadója, Alex Chionetti jól ismeri a történetet. Ezzel párhuzamosan magyarul értelmezhető szavakat ismert fel a helyi törzsek nyelvében, így alakította ki az ősmagyar nyelvi elméletét. Borítékolható volt, hogy milyen fogadtatásban részesül. A témát a legtöbben lesöpörték az asztalról, még viták indítására sem méltatták, mondván, hogy az amerikai kontinens nem játszott komoly szerepet az emberiség fejlődésében, hiszen viszonylag későn történt a betelepítése. Csak páran vállalkoztak eddig arra, hogy ténylegesen utána járjanak ezen állítások valóságtartalmának.
Ebben eredményes volt az utóbbi 7 év?
Mindenképpen! A 2014-ben kezdődő expedíciósorozat eredményeként egy kisebb leletegyüttest fedeztek fel egy új szakaszban, melyet – kockázatos módon – egy víz alatt lévő rövid átjárón közelítettek meg. A leletek az i.e. 1500-500-as évekből származnak. Egy kisebb oltárt találtak áldozati tárgyakkal és sziklafaragványokkal. Ezt semmiképpen nem lehet Móricz János Fémkönyvtárral kapcsolatos bejelentéséhez kötni, hiszen az általa leírt tárgyak mennyiségükben és jellegükben is eltérnek ezektől. Ahhoz mindenesetre ez is elég volt, hogy az expedíció vezetője, Dr. Theofilos Toulkeridis felülvizsgálja az eddigi negatív hozzáállását Móricz János szavahihetőségével kapcsolatban. Egy levelében megírta, hogy már másképp látja az ügyet és a folytatás lehetőségét kérte az ecuadori államfőtől.
E leletek felfedezése előtt a shuar őrzők felajánlották Rafael Correanak, Ecuador akkori államfőjének, hogy megmutatják a Fémkönyvtárat. A szigorú garanciális feltételeknek és személyes alkalmassági vizsgakövetelményeknek azonban nem volt hajlandó alávetni magát az elnök, így az áttörés elmaradt. Ez is bizonyítja, hogy a Fémkönyvtár nincs elveszve, „csak” a megfelelő emberre vár és arra, hogy a világ szellemileg felemelkedjen megértésének szintjére. Móricz többször hangsúlyozta, hogy akkor jöhet felszínre ez a tudás, ha az emberiség egészének javát szolgálhatja, nem pedig egy elnyomó kisebbség érdekeit szolgálja. Nem fog nagy vitát kiváltani az a megállapításom, hogy ennek még nem jött el az ideje. Lemehet a barlangba kúszni-mászni akárhány felfedező, ám amíg nem időszerű, egyszerűen nem fog megtörténni a felfedezés. Ilyen egyszerű…és egyben tragikus!
A Fémkönyvtár csak az egyik felfedezése volt Móricznak. Mi a helyzet az Ecuadorban fellelhető magyar szavak legendájával?
Azt már régen sikerült ugyan tisztázni, hogy Móricz soha sem jelentette ki, hogy magyarul beszélgetett volna az őslakosokkal. Ezt csak egy rokona által írt tájékoztató levélben, nyilvánvaló félreértés okán olvashattuk. Innen terjedt el a forráshivatkozásokat hanyag módon kezelők által. Azt, hogy ezzel mekkora kárt okoztak – tudatosan, vagy tudatlanságukkal – fel sem tudjuk mérni.
Szerencsénkre egy Brazíliában élő honfitársunk, Tóth István hosszú évek munkájával összegyűjtötte az amerikai őslakosok fellelhető szótáraiból mindazon szavakat, melyek fonetikailag és jelentésileg magyar hasonlatosságokat mutatnak. Fő forrásként azon kaliforniai nyelvészek munkáihoz nyúlt, akik a szélesebb körben értelmezett penuti-nyelvcsaládot kutatták. E nyelvek egy viszonylag késői migrációval, 4000-4500 éve kerültek be a Szibériából vándorló lazachalászok segítségével. Ebből alakultak ki a fiatalabb dél-amerikai nyelvek. Sokan a túlzott fantáziának vagy/és a véletlennek tulajdonítják a magyarul érthető szavakat. Egy kiragadott véletlen példaként ajánlhatok nekik egy kellemes ejtőzést az ecuadori fővárostól nem messze fekvő Papallacta település feletti termálfürdőben! A hely ősi, quichua elnevezése azt jelenti, hogy „az egykori ősök lakhelye”, vagy is „papák lakták”. Azok között, akik az Arvisúrát ismerik, elfogadott vélekedés, hogy a Földet egykoron nagy területen járták be az ősmagyar népek, így maradhatott fent oly’ sok magyarul értelmezhető földrajzi név. Én ezt inkább úgy látom, hogy egy olyan ősi nyelv volt – a nagy befolyású szkíta eredetű népcsoportok közvetítésével, mintegy diplomáciai nyelvként – régen szélesebb körben elterjedve, amelyből a mai magyar nyelv tartott meg a legtöbbet. Tehát az egykori ősnyelv kulturális hatása messzebbre terjedt eleink terjeszkedési területeinél.
Szeptember 24-én a Lurdy Moziban volt a Móricz János felfedezését bemutató Tayos című ecuadori dokumentumfilm budapesti premierje. Ez fordulópont lehet a sokak szerint elhallgatott téma népszerűsítésében?
Mindenképp előrelépés a tájékoztatás terén, azonban e film sem szolgál kézzelfogható bizonyítékokkal a kutató bejelentéseivel kapcsolatban, csupán a történet vázát meséli el. Az időközben tudomásunkra jutott bizonyítékokat sajnos nem taglalja, ezeket az előadásaimban azóta közzétettem. A filmben a történet megismerése során különböző nézőpontú szakemberek nyilatkoznak a témában. Szerencsés módon a szkeptikus és spirituális oldal kiegyensúlyozottan képviseli magát. Kiemelném, hogy fő erényként egyik nyilatkozó fél sem a másik lenyomásával, hanem tisztelve mások hitét, álláspontját sorakoztatja fel az érveit. Manipulációnak nyoma sincs a filmben, mivel egymás álláspontját tiszteletben tartó érvelési kultúrával szembesülhetünk, feladatot adva a nézők egészséges kritikai érzékének. Ezzel mindenképpen tükröt tart korunk eltorzult vitakultúrájának. Azoknak a nézőknek bizonyára hiányérzetük lesz, akik elvárják, hogy megmondják nekik, hogy egy témáról hogyan, miként gondolkozzanak. Rengeteg kérdése marad a nézőnek a film végére, de a cél az elgondolkodtatás.
Hol találkozhatnak az érdeklődők a filmmel?
Egyelőre csupán néhány városban mutatom be, hiszen a téma viszonylagos ismeretlensége nincs a segítségemre. Jövőre lesz a kutató születésének 100. évfordulója, a tavasszal érkező jó idővel (ami felmelegíti a bezárt művelődési házakat) bővülnek a lehetőségeink. Körmenden májusban Móricz 100. Őstörténeti Konferenciával emlékezünk. Az érdeklődők a rendezvényekről „A Tayos-barlang kutatása” nevű közösségi oldalon tájékozódhatnak.
Mi nehezíti a témában az újszerű információk, összefüggések befogadását?
Két fő nézőpontbeli problémát emelnék ki, amely akadályozza megértést és a legtöbb helyen szűkíti a tájékoztatási csatornák keresztmetszetét. A legfőbb probléma szerintem az öntelt tekintélyelvűséggel kevert dogmatikus, felsőbbrendű európai nézőpont, miszerint az európai ember áll a középpontban. Szinte kizárólag az európai ember felfedezéseire fókuszálunk, azt tanítjuk az iskolákban. Óriási hiba! Amerika 1492-es felfedezése mellett megfeledkezünk arról az 1418-ban rögzített kínai térképről, amely már pontosan megadja az amerikai kontinens vonalát és jelzi Ausztráliát is. A perui egykori Chimu birodalom kerámiái közül több emberábrázolást találunk, mely szakállas, kínai vonásokat mutat. Ki fedezte fel ezek szerint Amerikát? A kínaiak! Erre a paracasi vörös hajú múmiák genetikai vizsgálatai is rámutatnak. Ezt azért nem tanítjuk, mert magunkat, európaiakat kell a civilizációs dobogó legmagasabb fokán tartani?
De nézzünk egy újabb esetet! Joggal hihetnénk, hogy legalább az az információ hiteles, amit minden utazási prospektus, a témával foglalkozó természetfilm és idegenvezető harsog. Macchu Pichu felfedezésének kérdéskörére gondolok, amit a szócsövek szerint 1911-ben a Yale régészprofesszora, Hiram Bingham fedezett fel. Az már nem szponzorált információ, – ha fogalmazhatok így – hogy egy húsz évvel korábban, 1891-ben nyomtatásban is megjelent térképpel a zsebében tette mindezt. Ezt a térképet a cuzcói Antonio Raimondii készítette, az 1850-es években megkezdett térképezési munkának gyümölcseként. A peruiak egy levélben értesítik Bingham-et a szent Urubamba-völgyben megtalált romról, csatolják mellé a térképet és arra kérik, hogy kapcsolatai révén tegye ismertté a romvárost. Ő pedig egyszerűen elorozta a felfedezés dicsőségét. Kínos lenne a Yale Egyetem, a Bingham-dinasztia, vagy akár a National Geographic számára, ha kiderülne az igazság? Miért kell még mindig hazudozniuk? Egyértelműen a tekintélyük védelmezése az indok.
A másik megértést akadályozó ok az a belénk vésődött előítélet, miszerint a Homo sapiens fejlődésének korai szakaszában még nem rendelkezett azon szellemi képességeivel, melyek segítségével létrehozhatta korai műveit. Ez az ellentmondás igen komoly alapanyagot ad a paleoasztronautika (ősi földönkívüliek) hívei számára. Az őstörténet kézzelfogható bizonyítékai közötti tátongó réseket vadabbnál vadabb elméletekkel pótolják ki, gyakran arra panaszkodva, hogy bizonyára tudatosan titkolják el az elméletüket igazoló leleteket.
Ez a vélekedés sem igaz! Találunk tudományosan dokumentált bizonyítékokat, melyek alátámasztják az ókor amerikai népeinek fejlett technikai tudását! Köztudott, hogy a rómaiak már magas szintű betongyártási ismeretekkel rendelkeztek, azonban az újabb adatok tükrében már kijelenthető, hogy az ősi amerikai civilizációknak is megvolt erre a saját receptjük. Jó példa erre a bolíviai Puma Punku romjainak újravizsgálata. Davidovits és társai (Geopolymer Institute, Saint-Quentin, France) kőzettani vizsgálatai megállapították, hogy szerves eredetű anyag található a kisebb, H-alakú andezit blokkokban. A finom homokká mállott andezit törmelékhez szerves növényi savakat és guanót adtak, így készítettek egyfajta betont. A nagyobb, 130-180 tonnás megmunkált homokkő tömbök szállítása most is problémába ütközne, így amikor ezeket is megvizsgálták, megszületett erre is a magyarázat. Az épületekből vett minták mikroszkópikus képe és vegyi összetétele nem mutatott egyezést a homokkő tömbök állítólagos lelőhelyeiről vett mintákkal. A homokot ez esetben ferroszialátos geopolimer kötőanyaggal rögzítették.
Az egyre bővülő egyesületi könyvtárunkat böngészve egy másik, igen fontos megállapítást tettem. Egy 1878-ben írt könyvben Augustus Le Plongeon már beszámol – egyelőre még csak szabadkőműves páholytársai számára – az egykori ókori civilizációk szorosabb kapcsolatainak bizonyítékairól. A nyomtatott észak-amerikai sajtóban 1847-től szinte heti rendszerességgel adtak hírt arról, hogy hol és mekkora óriáscsontvázakat találtak. Ez a tájékoztatási „szabadság” 1934 őszén véget ért. Ettől fogva bármi hasonló jellegű hírt igyekeznek a nevetség tárgyává tenni. Emiatt történt, hogy Móricz Jánost az 1960-as évek végén a „tudományos világ” fantasztának nevezte az ókori népek óceánokon átívelő kapcsolatainak és leleteinek említése okán, miközben egy szűk réteg megtartotta magának ezen elméletek bizonyítékait. A leletek, bizonyítékok azóta is csak gyűlnek, azonban a „kézben tartott értelmezési retorika” korlátok között tartja a témához kapcsolódó ismeretterjesztést.
Mi motiválta a kutatások folytatásában?
Sokan kérdezték már, hogy mi a titka annak, hogy ekkora ellenszélben is eredményeket értünk el. A folyamatos nehézségek leküzdése mellett van egy sokkal fontosabb feltétele ennek, ami az utóbbi 2 év globális eseményeit tekintve egyfajta tragikus szakítópróbája volt korunk emberiségének. Ez pedig az, hogy a félelmeink vagy a vágyaink vezérelnek-e minket egy döntésünk meghozatalában. Ha a félelmeink hatása alatt állunk, akkor „jó” döntésnek tűnhet a kisebbik rossz választása. Ez azonban illúzió, melyet kihasználva szabadságjogaink csökkentésével egyre szűkebb mozgástérbe kényszerítenek minket. Ez érintette a kutatásokat is. Szem előtt tartva célomat minden esetben az álmaim alapján hoztam meg a döntéseimet.
Bizakodással tölt el az a kedvező folyamat, amely a Magyarságkutató Intézet tevékenységét fémjelzi. Számomra ez a változás azt bizonyítja, hogy egy elmélet igazolásában nem kizárólag a leletek hiánya vagy megléte a döntő, hanem maga a kutatási szándék hiánya vagy megléte. A Móricz Jánoshoz köthető elméletek valóságalapjának kutatása egyelőre marad a Móricz János Kulturális Egyesület feladata. Biztos vagyok benne, hogy az eredményeinket egyszer majd hajlandóak lesznek beilleszteni a nagy történelmi kirakósba, hiszen több kérdésre tudunk már megbízható választ adni. Azonban sajnálatos tény, hogy az irányított támogatások által a kutatók legnagyobb része egzisztenciális okok miatt nem foglalkozhat ezekkel a kérdésekkel. Egyszerűen nem kapnak rá pénzt, így nyilvánvalóan arcátlan az a magyarázat, hogy egyetlen hivatalos publikáció sem erősíti meg Móricz János elméleteinek hitelességét. A kör ezzel bezárul.
A szakirodalmat böngésző, iránymutatást kereső érdeklődő – elfogadva a tekintélyelvűséget – ily’ módon terelhető a kívánt irányba. Elzárhatnak tőle minden olyan információt, mely nem a meghatározott történelmi dogmákat igazolja. Ez nehezíti az alternatív magyarázatok megismerését. Joggal hihetnénk, hogy az internet adta hírszabadság segít megismerni a valóságot, azonban ember legyen a talpán, aki a gyakran tudatos félrevezetések között ki tudja szűrni az igazság morzsáit! Ebben a káoszban utat tudunk mutatni a keresőknek.
Hogyan tovább? Mi az ön számára az ügy fő üzenete?
A Tayos film vetítésével egyre többen fogják megismerni ezt a fantasztikus történetet, talán még kutatómunkára, együttműködésre is inspirálhat egyeseket. Ebben a kalandban útitársként azonban csak egy félelem nélküli jövőt építők jöhetnek számításba. Móricz János és a shuar őrzők vezérelve alapján csak akkor kerülhet felszínre a Fémkönyvtár üzenete, ha az abban rejlő tudás az emberiség javát szolgája, nem pedig egy kivételezett réteg az elnyomás és kizsákmányolás újabb eszközeként használja azt fel! Stanley Hall pedig úgy fogalmazott: „Ha felszínre kerül a Fémkönyvtár üzenete, nem lesz többé szükség háborúkra.” Mindketten naiv idealisták voltak, vagy csak szerették volna, hogy jobb hellyé váljon a világ?
Ön, kedves olvasó mit szeretne? Ugyanis mi dönthetjük el, hogyan tovább!